Egy Au-pair naplója 3. rész

Tudom, kicsit megkésve írok, hiszen már rég elmúlt hétfő. De nagyon sok minden történt, így nem nagyon volt energiám nekiállni megfogalmazni a történteket. El lettem bocsátva. Azonnali hatállyal. Ez szombaton, szeptember 7-én délben történt.De kezdem az előzményekkel, azaz a hét eseményeivel, előre is elnézéseteket kérve a hosszúságért.

Az első apróbb incidens szerdán történt, amikor is a nagyobbik gyerek, a 7éves vécézés után természetes módon elvárta, hogy én töröljem ki a fenekét, de arra nem hagyott időt, hogy rendesen megcsináljam, hanem a fenekébe nyúlva látta az eredményt, amit aztán a ruhámba törölt bele. Ezen én elég durván felháborodtam, szerintem teljesen jogosan, és ott hagytam, hogy akkor fürödjön egyedül. Ezt az otthagyást egyébként az apuka mondta, hogy ha nem bírok a gyerekkel, akkor hagyjam ott, amíg lenyugszik, és aztán menjek vissza hozzá. Ez megtörtént, bocsánatot kért, és megígértettem vele, hogy ilyet többet nem csinál. ebben maradtunk, és a szerda este a továbbiakban eseménytelenül telt. 

Csütörtökön az anyukával együtt mentünk mindenfelé, bementünk a városba, hogy a nagy fiúnak sportcipőt vegyünk, meg az anyukának is néztünk futócuccokat, mert elhatározta, hogy le akar fogyni. A kasszánál azonban kiderült, nincs nála a pénztárcája, így ott kellett hagynunk mindent. Aztán átjött az anyuka barátnője és a kisfia egy kicsit beszélgetni, és ők is jöttek velünk, mikor a nagyobbik gyerekért mentünk az iskolába. Már előzőleg megbeszéltem az anyukával, hogy hadd vezessek én, akkor még nem tudtam, hogy a barátnője is jön, aki egyébként nagyon gőgösen viselkedett, és ahányszor megszólaltam, úgy nézett rám, mint aki csodálkozik, hogy jé, ez tud beszélni? Tehát felettébb ellenszenves volt a nő. Az iskoláig baj nélkül eljutottunk, és le is tudtunk parkolni, összeszedtük a fiút, és elindultunk. Az iskolától két saroknyira az anyuka belenyúlt az indexbe. Ez pedig teljesen összezavart, és kicsit beljebb álltam meg a kereszteződésben, mint kellett volna. Nem a közepén, vagy ilyesmi, csak a kocsi orra belógott picit.

Az anyuka pedig természetesen rám szólt, hogy mégis mit képzelek, miért nem álltam meg időben, a barátnő pedig kontrázott rá, hogy kereszteződésben mindig meg kell állni, nincs kivétel. Oké, elnézést kértem, meg próbáltam elmagyarázni, hogy megzavart, és hogy ilyet többet ne csináljon, de egyszerűen letagadta. Aztán eljutottunk egy nagyobb körforgalomig. Azt tudni kell, hogy itt Angliában rengeteg a körforgalom, és van olyan, amin teljesen egyenesen is át tudsz menni, semmi funkciója nincs, vannak viszont ilyen 2-3 sávosak is, ahol sosem tudhatod biztosra, ki merre akar menni. Oké, sokan indexelnek, de azért sokan leszarják, így pedig elég nehéz eldönteni, hogy most jön-e autó, vagy mehet az ember? Ez esetben egy kamion jött, én pedig pont el akartam indulni, de amikor láttam, hogy nem kanyarodik le, meg is álltam. Senkinek semmi baja nem lett. Az anyuka viszont halálra rémült, és szerintem egy kicsit rá is játszott. Mindegy, az út hátralévő részét azzal töltötte, hogy azt ecsetelte, milyen veszélyes húzás is volt ez, és hogy még mindig remeg az ijedségtől, meg hogy nem engedi, hogy a gyerekeket egyedül vigyem bárhova is. Én pedig fapofával hallgattam mindezt, arra gondolva, hogy nem, nem fogok sírni, mert akkor nem látom az utat, kibírom hazáig. Ki is bírtam hazáig szerencsére.

Hozzá kell tenni, hogy az anyuka és a barátnő mindezt úgy beszélték meg, mintha én ott se lettem volna, egymás között beszélgettek rólam, meg hogy majd akkor busszal viszem a gyerekeket iskolába, és mindezt nem csak angolul, hanem ugandaiul is, ami különösen megalázó volt számomra. A délután hátralevő részét sírással töltöttem, de előtte megfürdettem a nagyobbik gyereket. Mikor fürdés után wc-znie kellett, lementem, és mondtam az anyukának, hogy nem szeretném kitörölni a fenekét, és elmeséltem neki a szerdai dolgot. Erre azt mondta, hogy akkor mondjam azt a fiúnak, hogy próbálja meg egyedül, és én majd leellenőrzöm. Végül aztán jobbnak látta feljönni, így nekem nem kellett ezzel semmit sem csinálnom szerencsére. Aztán írtam anyának, hogy este legyen skype-on. Az, hogy vele beszéltem kicsit megnyugtatott. De nagyjából folyamatosan sírtam. Csak futás közben nem. Valószínűleg a stressz és a honvágy miatt egyszerre. Az apuka hallotta, hogy sírok, kérdezte is, hogy mi van, teljesen normálisan, emberien vigasztalt, elmeséltem neki mi volt, és megbeszéltük, hogy majd ezt részletesebben kitárgyaljuk közösen. 

Pénteken aztán takarítással telt a napom, az anyukával nem is nagyon szóltunk egymáshoz. Mikor elment összeszedni a gyereket, mondta, hogy menjek vele. A kocsiban pedig megbeszéltük a csütörtöki incidenst, és megegyeztünk, hogy ezentúl bárhova megy, bevásárolni, vagy akárhova, szóljon, és én vezetek, mert még gyakorolnom kell. Elmondtam neki, hogy miután megkaptam a jogsimat otthon ugyanezt csináltuk. Hazaérve megfürdettem a nagyobbik gyereket, és kimentem futni, ahogy szoktam. Aztán én is megfürödtem, és a szobámban olvastam. Az ajtóm félig nyitva hagytam, nem csuktam be, hogy ha valami kell, azonnal meghalljam. Egyszer csak bejön a nagyobbik gyerek letolt nadrággal, és mondja, hogy töröljem ki a fenekét. Én pedig szépen elismételtem neki azt, amit az anyuka mondott, hogy próbálja meg egyedül, és én meg majd leellenőrzöm. De nem tágított, szinte követelte, hogy de én akkor is töröljem ki a fenekét. Én pedig ragaszkodtam ehhez az állásponthoz, mire ő elkezdte ráncigálni a felsőmet, már a mellem is majdnem kilátszott, hogy menjek és töröljem ki a fenekét. 

Én pedig erre teljesen természetesen reagálva kicsit hangosabban rászóltam, hogy engedjen el. Végül már négykézláb volt, kábé a földön fetrengett, én nem is értem miért, és hisztizett, hogy de töröljem ki a fenekét. Erre jött fel apuka, hogy mi történt, én pedig elmagyaráztam neki, hogy a fiacskája nem hajlandó kitörölni magának a fenekét, és hogy én csak azt kértem, próbálja meg egyedül. Meg hogy majd leráncigálta rólam a ruhát. Erre az apuka engem kezdett lecseszni, hogy nem szabad kiabálni, az ő gyerekével nagyon türelmesen kell bánni, meg hogy be kell menni vele a wc-be, és kitörölni a fenekét. Mindeközben a gyerek, aki négykézláb volt a földön vigyorgott rám azzal a tipikus vigyorral, hogy na, most jól megkaptad. Az apuka pedig nem volt hajlandó végighallgatni a két nappal azelőtti eseményeket, egyszerűen csak beirányította a gyereket a fürdőbe, és megcsinálta ő. Na meg kedvesen és aranyosan elmondta a gyereknek, hogy nem megyünk be más szobájába lehúzott gatyával. Ennyi történt. Este, mikor odaadta a heti fizetésemet, olyan 9 óra magasságában, arra kért, hogy ha lehet, üljünk le beszélni miután a kisebbik fiú elaludt. Ahhoz pedig még kellett némi idő, mert hallottam, hogy az emeleten beszélget az anyukájával. Így aztán azt mondtam neki, hogy szeretnék lefeküdni, mert nagyon fáradt vagyok, és máskorra halasszuk a beszélgetést. 

Másnap, szombaton készültem a városba menni, egész jó terveim voltak aznapra. Már felvettem a szandálomat, mikor az apuka megállított, és mondta, hogy akkor most üljünk le beszélgetni, szóljak az anyukának is, hogy most jöjjön le ő is. Szóval leültem az étkezőasztalhoz, és jött az apuka egy elég hosszú listát szorongatva. És elkezdte mondani, hogy nem teljesen elégedettek velem, és hogy ő most felsorolja a főbb pontokat, hogy mik a problémák, és majd később bővebben kifejti. És kezdte mondani, hogy többszöri kiabálás, meg rossz hozzáállás. Én pedig megállítottam, kértem, hogy fejtse ki bővebben, mert én nem kiabáltam a gyerekekkel. És jött az, hogy én már az első napon rájuk ordítottam nagyon dühösen, mikor bementek a szobámba. És még felsorolt két másik alkalmat, többek közt az előző délutánt. Én pedig mondtam, hogy csupán a hangomat emeltem fel, de nem kiabáltam a gyerekkel, és egyébként pedig szeretném arra kérni, hogy ha úgy gondolja, hogy valamit rosszul csinálok, akkor azt legközelebb ne a gyerek előtt mondja és fejtse ki, mert ezzel a gyerek előtt elveszik minden tekintélyem. Elmondtam ezt ugyan, de mintha meg se hallotta volna, ment tovább arra, hogy szerinte a viselkedésemmel is nagy gondok vannak, és hogy be kellene látnom a saját hibáimat, és be kellene ismernem, hogy kiabáltam, és tulajdonképpen nem mondta ki, de azt várta, hogy elnézést kérjek, és megígérjem, ilyen többet nem fordul elő. 

Ez azonban már túl sok volt nekem, hogy ilyen nagyon számonkérőn, listával felvértezve ült velem szemben. Így nem nagyon reagáltam semmit, illetve elkezdtem mondani, hogy én nem vagyok szülő, és nem tudom úgy nevelni a gyereket, ahogy egy szülő. Erre jött az, hogy ez számomra nem szabadna, hogy munka legyen, ne úgy tekintsek rá, mint egy munkára, és igenis próbáljam nevelni a gyerekeit, de ne merészeljek kiabálni. Eleve elvetélt helyzetben voltam, hiszen az egész felkészületlenül ért. Így egyszer csak kijelentette, hogy a megegyezésünket függesszük fel azonnali hatállyal. Én pedig nem értettem. Milyen megegyezés? Mi van? És most akkor ki vagyok rúgva? Nem, nem vagy kirúgva, mert ez nem egy munka volt. És most menjek el nyugodtan a városba, csináljam, amit terveztem, ő majd ír egy e-mailt a közvetítőmnek, és majd ő mindent elmagyaráz. És nem, nem fogja elmagyarázni ezt most nekem, ne is gondoljak rá. Én meg persze teljesen kétségbe voltam esve. Az anyuka, aki végig ott ült csendben, és mikor a férje beszélt bólogatott, akkor szólalt meg kb. először. Megpróbálta elmagyarázni, hogy igen, fel vagyok függesztve, amit úgy is lehet mondani, hogy kirúgtak, igen. Az apuka még hozzátette, hogy szeretné, ha minél hamarabb elmennék. Én erre rögtön mondtam, hogy de hát a meghívólevélben 4 hét szerepel, nem? Igen, mondták, de ebben az esetben ez most nem érvényes. Mondom mi? Ezek után az apuka még elvette a kulcsaimat. Megalázó volt, mert egyszerűen nem tudtam levenni a kulcsot a karikáról úgy remegett a kezem, így oda kellett adnom neki, és ő leszedte. Nagyon szörnyű volt. Ezek után persze nem mentem sehova a nap folyamán. 

Hívtam anyát, de nem vette fel. Aztán mamit. Aztán megint anyát. Rázott a zokogás. Remegtem. Aztán hívtam a közvetítőmet, aki szintén nyaralt, hiszen hétvége volt. Nagy nehezen elértem anyát, elmondtam neki nagyjából, hogy mi történt. Akkor az anyuka bejött a szobába, kérdezte, hogy jól vagyok-e. Mondtam neki, hogy nem vagyok jól, miért is lennék? Erre bejött, leült az ágyra, mondta, hogy nyugodjak meg, meg hogy ő is meglepődött, mikor a férje erre a döntésre jutott, de hogy ez a hozzáállásom miatt van, meg ilyenek. Nem is figyeltem már rá. Előszedtem a meghívólevelet és felolvastam neki: „If you wish to leave this position you will need to give us 4 weeks notice, and if we wish you to leave before the planned date we will give you 4 weeks notice.” Ő erre a fejét csóválta, és megint elmondta, hogy ez esetben ez nem igaz. Később anya azzal vigasztalt, hogy én sem akarnék még 4 hétig maradni, meg hogy biztos úgy gondolják, hogy hagynak elég időt új családot találni, hiszen nem megy az olyan gyorsan, de nem akarják, hogy még egy hónapot ott maradjak. Olyan naivak vagyunk! Szerencsére anya riadóztatta az egész családot, és a nagybátyámnak eszébe jutott egy nagyon régi jó barátja, aki 5 éve lakik kinn Angliában. Rögtön fel is hívta, és másodjára el is érte, és meg is beszélték, hogy oda hozzá mehetek egy-két hétre, amíg újabb családot nem sikerül találnom. Így megbeszéltem vele telefonon, hogy másnap, vasárnap már mennék is, ő pedig beleegyezett. A szülőknek viszont nem mondtam meg, gondoltam majd holnap elég lesz megtudniuk. Este azonban az anyuka bejött még, és mondta, hogy mennek, néznek nekem gépet haza holnapra. Igen, holnapra. Anya is rosszul gondolta. Nem akarták hogy egy perccel is több időt töltsek velük, mint amennyit muszáj. Én erre mondtam az anyukának, hogy van hova mennem, és majd vonattal megyek. 

 

Másnap reggel nagyon gyorsan reggeliztem, hogy ne kelljen összefutnom az apukával, és megkértem az anyukát, hogy vigyen ki az állomásra. Kicsit korábban vitt ki mint kellett volna, de nem volt olyan nagy baj, mert lehet jobban is jártam, hogy nem maradtam ott tovább. Nagy meglepetésemre az anyuka kifizette nekem a vonatjegyet. Vicces volt, mert otthonról csak a kocsikulcs-telefon kombóval indult el. És a pénztárnál előhúzta a bankkártyáját a melltartójából. Erre azért nem számítottam. 

Tehát sikeresen megérkeztem Readingbe, ez egy nagyon aranyos város Londontól nem is olyan messze. Tulajdonképpen afféle alvóváros, szóval a népesség nagy része Londonba jár be dolgozni. A vasárnapot új szállásadómmal töltöttem, aki igazi világutazó, élt már Amerikában, Ausztriában, meg ugye itt, meg még egy csomó helyen. És rengeteget utazik is egyébként. Hétfőn dolgozni volt, így egyedül voltam szinte egész nap, elsétáltam a városba, kicsit körülnéztem. 

Kedden végre jó híreket kaptam a közvetítőmtől. Talált egy olyan családot, akik 3 hét múlva költöznek el külföldre, tehát ideálisak ilyen átmeneti családnak. 3 gyerek van, 7, 5 és másfél évesek. Az anyuka van velük itthon, az apuka pedig már külföldön. Tulajdonképpen csak a háztartásba kell besegítenem, hogy ne ússzon minden. Aznap már beszéltem is telefonon az anyukával, és megbeszéltük, hogy szerdán mehetek, kijön elém az állomásra. A következő három hét alatt pedig folyamatosan keresek-kutatok újabb család után.

L.