A kora esti félhomályban
ijesztően tükröződtek vissza a játszótér körvonalai. Minden olyan kusza volt. Úgy
érezte, hogy egy végeláthatatlan, messzi távolba nyúló körbe zárják, szorítják
egyre szorosabban a fák. Az utcai lámpák össze-vissza villódzó vakujában
tekintete éppolyan üresen kongott, mint a nap bármely szakaszában. Élettel teli, vidám
orcájáról eltűntek az érzelmek. Szemének csillogásából kiveszett a tűz, a
szenvedély, ami cselekedeteit kísérte. Ma nem mosolygott senkire. Magányra volt
szüksége, s miközben adózott egyik kedvenc barátja, Jack emlékének libabőrös
lett. A whiskey íze még mindig újdonságként hatott rá, pedig az utóbbi időben
gyakran kereste újdonsült cimborája társaságát. Bizonytalanságát, az életbe
vetett hitét így próbálta visszanyerni. Könnyek mardosták arcát, sminkje
kezdett maszatokban szétoszlani arcán. A torkában érezte azt a bizonyos gombócot,
gyomrát még a feszültség és a keserű gyötrődés erős béklyói kínozták. Na meg az
a fránya kefír. Egy falat sem ment le a torkán egész álló nap. Hogyan is tudott
volna az evésre gondolni? A múltját sírta vissza. A várost, ahol született, s
az embereket, akikkel együtt nőtt fel. Azokat az embereket, akikben támaszra
lelt, és felsegítették, ha netán térdre kényszerült a vállára nehezedő súly
miatt. Hiányolta az ártatlanság időszakát, amikor még minden olyan tiszta volt,
bántalmaktól mentes. Olyan, akár egy szivárvány. Sosem értette miért állítja a
sors olyan próbák elé, melyeknek semmi jelentősége. Értelmetlenségről
árulkodnak, akkor meg mihez kezdjen velük? Mindig is azt hitte, az ilyen
dolgoknak jelentősége van. Hogy találkozhat valakivel azért, mert számít a
perc, a hol és a mikor. De legfőképpen a miért.
Nem tehetett róla, egyszerűen csak belé volt kódolva. Mindenben valami sokkal
nagyobb volumenű dolgot igyekezett meglátni, és roppant csalódott volt, amikor
megbizonyosodott róla, hogy nincs ott az égvilágon semmi, de semmi sem. De ez
volt Ő. A lány, aki nyitott volt a csodára, aki várta a meglepetés erejét.
Várta, hogy az orkánként kavarja fel szürke hétköznapjait. Hol volt hát az a
világ, amelyet megálmodott magának? Úgy érezte a valóságon kívül rekedt, merre
találja annak hangjait? Hogyan talál vissza az útra, befelé, önmagához? Mikor
lesz minden újra olyan, mint régen volt? Ilyenkor az egekig magasztalta régen
volt önmagát.
Újra végigrágta egykor hozott döntéseit, mindhiába. Úgy látszik,
az élettől kapott pofonok sokasága másfelé akarja terelni. Amennyiben ez a srác
is, ahogy szokták mondani, egy volt a sok közül, tényleg hagynia kell. Nem
hasonlított a Shape, vagy a Cosmopolitan címlapjain feltűnő lányokra, az tény
és való, de benne több minden volt, mint amit első látásra gondolnának róla. Bár
néha inkább hasonlított egy folyton zsörtölődő, házsártos némberhez, ennek
ellenére óriási szíve volt. Ha megnyitotta kapuit legtöbbször csalódás érte,
ezért csak a hozzá közel álló személyek érezhették igazán törődését. Jó volt ez
így. Valahányszor másra koncentrált, szeretetet remélt, ha csak ideiglenesen
is, de kisiklott az élete. Nem látta már értelmét a hajszának. Maga sem tudta
megmondani, hogy miért, de Benne bízott igazán. Azt hitte, hogy ennek a röpke
kis pillanatnak van annyi ereje, hogy megváltoztathasson mindent. Azonban Ő nem
volt Aliz, és ez nem Csoda ország. Sokkal inkább Csipkerózsika, aki éppen száz
éves álmába készült elszenderedni. Fel kellett ébrednie. Hűvösödött, a szél
csípte már arcát, a magány jeges lehelete futott végig rajta. Megrázta magát. Elég
ebből. Miért teszi ezt? Összehúzta magán farmerkabátját, levágta az üres üveget
és kiszállt a hintából. Tétován intett búcsút önmarcangolása helyszínének. Már
rájött: feladata van. Igazából sokat köszönhet Neki. A sokadik padlóra zuhanás
után, végre döntött. Szilárd elképzeléseinek testet kell ölteniük, és erre
Miatta ébredt rá. Elérkezett az
önmegvalósítás időszaka. Minden, amire valaha is sajnálta az időt, amitől félt,
amiről csak álmodott: most megvalósításra kerülhetnek. Néhány hónap az egész,
és rá sem fognak ismerni. Mosolyogva int majd be a világnak, Ő nem egy
marionett bábú. Ne rángassa hát senki. Összetört szív nem is létezik, csak
tehetetlen lélek – gondolta, miközben háta mögött éppen bevágódott az épület
ajtaja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése